Az itáliai romantika egyik híres regénye, Alessandro Manzoni (1785–1873) A jegyesek című műve – amelyről Goethe is elismerő véleménnyel írt –, 1827-ben jelent meg. A történet a 17. században játszódik és egy Milánó környéki jegyespárról szól, akik éppen az esküvőjükre készülnek. A szép Luciára azonban szemet vet a környék gazdag és hatalmas ura, don Rodrigo is. A fiatalok, Renzo és Lucia szökni kényszerülnek, menekülésük közben útjaik szétválnak, és – ahogy egy kalandos romantikus regényhez illik –, számtalan megpróbáltatáson mennek keresztül. (A sorozat első része itt érhető el.)
Alessandro Manzoni regényének címlapja (második kiadás, 1840.). Francesco Gonin illusztrációja (Wikimedia Commons)
A regény csúcspontja a Milánó környéki nagy pestisjárvány 1629–30-ban. A 31–37. fejezeteken keresztül nemcsak a járványról, hanem a korszakról is hiteles képet kapunk, hiszen Manzoni eredeti történeti forrásokat használt fel, amelyeket a valósághű ábrázolás kedvéért sokszor statisztikai adatokkal is összehasonlított. A járvány pontos és történelmileg hű ábrázolása nemcsak dramaturgiai szempontból érdekfeszítő, hanem a világirodalom egyik legjobb pestisleírásának is tartják.
A járvány pusztításához az emberi felelőtlenség és gyarlóság is hozzájárult: a milánói járvány kitörésekor egy híres és bölcs orvos, Lodovico Settala (1550–1633), a paviai egyetem professzora is figyelmeztette az embereket, akik ahelyett, hogy megfogadták volna intelmeit, bántalmazták őt rémhírek terjesztése miatt.
Jelenet a regényből (Gallo Gallina litográfiája, Wellcome Digital Collection)
A regényben részletes leírás olvasható a korabeli járványügyi intézkedések különleges figuráiról, a monattikról (halottszállítók) és az apparitorikról, akik a halottas kocsik előtt járva, csengetéssel figyelmeztették az emberek, hogy fertőző hullákat szállítanak. A halottszállítók – akiket a járványügyi biztosok felügyeltek és ellenőriztek – a legelvetemültebb alakok közé tartoztak. Gyakran még a haldoklókat is kirabolták, nem féltek sem a haláltól, sem a fertőzéstől; számukra ekkor érkezett el a „pénzszerzés ideje”.
Alessandro Manzoni így ír róluk regényében:
„Különösen a monattik nem riadtak vissza semmi önkényes eljárástól. Tulajdonos vagy ellenség gyanánt léptek a házakba, – s tolvajlásaikról, valamint arról sem szólva, miként bántak azon szerencsétlenekkel, kik a ragály által meglepetve ily kezekre voltak kénytelenek bízni magukat – ragályos, gonosz kezüket ép családtagokra, gyermekekre, szülékre, férj, feleségre emelték, s azzal fenyegetőztek, hogy a kórházba szállítják őket, hacsak pénzt nem adnak nekik. Máskor ismét nagy árát szabták szolgálatuknak, s kijelentették, hogy a már feloszlásnak indult hullákat nem szállítják ki, hacsak ennyi és ennyi scudit nem fizetnek.”
„(...) a ragály terjesztése czéljából a monattik és apparitorik a halottas szekérről fertőzött ruhadarabokat szórtak le az utczákra; mert a dögvész rájuk nézve aratás, uralkodás, ünnep volt. Más őrjöngők pedig tettették, miszerint monattik, lábukra csengettyűt kötöttek, — miként meg volt hagyva, hogy meg lehessen különböztetni a monattikat másoktól, s közeledésüket hírül adják — s így léptek be a házakba, hol mindenfele garázdálkodást követtek el. A tárva-nyitva álló s néptelen, vagy csak haldoklók által lakott házakba a tolvajok szabadon jártak ki s be a lopott holmikkal.”
(Forrás: Beksics Gusztáv (ford.): Alessandro Manzoni: A jegyesek. Milanói történet a XVII. századból. Budapest, Ráth Mór, 1892.)
A milánói nagy pestis (Wellcome Digital Collection)
A betegeket lazaretbe, azaz járványkórházba, karanténba szállították. Manzoni a következképp írja le ezeket:
„Képzeljék el olvasóink a lázárét belsejét, hol tizenhatezer ragályos beteg volt felhalmozva. Az udvaron zűrzavaros tömegben sátrak, barakkok, kocsik, s betegek hevernek szerteszét. A jobb és bal félül végtelen messzeségre nyúló két csarnokra nyíló szobák tömve vannak szalmazsákokon vagy törmelékes szalmán heverő haldoklókkal és halottakkal; s a nyomor e roppant tanyáját folytonos mozgalom hullámozza át: csoportok jőnek-mennek, megállnak; gyógyulók, őrjöngők, szolgák leheverednek vagy felkelnek.
(...) a lázárét közepén álló kápolnáig, s innét az átellenben levő kapuig barakkoktól, s egyéb ilyes torlaszoktól mentes utcza vezetett. Itt épen nagy sürgésforgás volt, szekereket löktek hátra, limlomot hánytak félre, hogy helyet csináljanak. Kámzsás barátokat és polgári felügyelőket látott [ti. Renzo, a vőlegény, aki a pestises betegek között keresi Luciát], kik ezen munkálatot vezették, s egyúttal mindenkit elküldtek, kinek ott nem volt dolga.”
(Forrás: Beksics Gusztáv (ford.): Alessandro Manzoni: A jegyesek. Milanói történet a XVII. századból. Budapest, Ráth Mór, 1892.)
Kórház, jelenet a regényből (U.S. National Library of Medicine, Digital Collections)
Ráczkevy Edit
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.