A szépirodalmi művekben az emberi kapcsolatok ábrázolása és a drámai helyzetek kibontakozása még nagyobb feszültséget teremt, ha a cselekmény pusztító katasztrófák idején játszódik. A rettegett pestisről több klasszikus alkotásban is olvashatunk.
Giovanni Boccaccio (1313–1375) Dekameron című novellafüzérének az 1348-as firenzei nagy pestisjárvány adja az alapját. A kerettörténet szereplői a halálos fertőzés elől elvonulnak egy vidéki birtokra, ahol tréfás, ironikus, szatirikus, szerelmes-erotikus hangvételű történetekkel szórakoztatják egymást.
A pestisjárvány kitörésének és a betegség szörnyű tüneteinek leírása az első napról szóló bevezetőben olvasható:
„Elmondom tehát, hogy az Isten Fia üdvösséges Megtestesülésének immár ezerháromszáz-negyvennyolcadik esztendejét írták, midőn jeles Firenze városában, mely szépségével felülmúlja mind a többi itáliai városokat, kiütött a halálos pestis… e pestis alig néhány esztendővel annak előtte bukkant fel a keleti országokban, s minekutána ottan rengeteg embert elpusztított, feltarthatatlanul harapódzott egy helyről a másra, s nyomorúságunkra a Nyugaton is elterjedt. És ellenében ugyan csütörtököt mondott minden okosság és emberi vigyázatosság, mellyel evégre rendelt városi biztosok a sok szennytől megtisztították a várost, megtiltották, hogy oda bárminémű beteg ember betegye a lábát, s bőven osztogatták a jó tanácsokat az egészség megóvására; nem volt foganatja a jámbor könyörgéseknek sem…a kikerülhetetlen halálnak nyilvánvaló jele az volt, ha valakinek megeredt az orra vére; hanem a kezdetén: férfiaknál, nőknél egyaránt a lágyékukon vagy a hónuk alatt bizonyos daganatok támadtak, amelyek néha akkorára nőttek, mint egy rendes alma, néha akkorára, mint egy tojás, vagyis voltak nagyobbak, voltak kisebbek, amelyeket a nép »búb«-nak nevezett. És a testnek ama fent mondott két részéből kezdett e mondott búb hamaridő múltán kiütni, és kibukkanni a testnek minden egyéb részén is egyformán; és ennek utána kezdett a mondott betegségnek minéműsége fekete vagy kékesfekete foltokra változni, melyek a karokon, a combokon és a testnek minden egyéb részén feltünedeztek sok embernél; némelyiknél nagyok voltak és ritkák, másoknál kicsinyek és sűrűk. És valamint kezdetben a búb volt és maradt biztos jele a bekövetkezendő halálnak, akként most e foltok voltak a jelei mindazoknál, akiket megleptek.”
(Forrás: Révay József (ford.): Giovanni Boccaccio: Dekameron. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1961.)
L. Sabatelli: A firenzei pestis Boccaccio leírása alapján (Wellcome Digital Collection)
Nemcsak a betegség tünetei és hirtelen kialakulása volt rémisztő, hanem az a tény is, hogy néhány óra alatt halálhoz vezetett:
„Hány életerős férfi, hány gyönyörű asszony, hány deli ifjú, kiket, egyebekről nem is szólván, egy Galenos, egy Hippokrates, egy Aesculapius is makkegészséges embereknek ítélt volna, együtt falatozott még reggel rokonaival, pajtásaival és barátaival, annak utána pedig estére kelvén, őseivel lakmározott a másvilágon!”
(Forrás: Révay József (ford.): Giovanni Boccaccio: Dekameron. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1961.)
Giovanni Boccaccio arcképe. (Wellcome Digital Collection)
Francesco Petrarca (1304–1374) imádott szerelme is az 1348-as nagy pestisjárványban hunyt el. Daloskönyv című szonettgyűjteményében keservesen siratta Laura halálát. Szíve hölgyét 1347. április 6-án, nagypénteken pillantotta meg, és különösen fájdalmas volt számára imádott kedvese elvesztése. Noha a költő még Laura kezét sem érinthette meg, soha be nem teljesedett szerelmének, reménytelen vonzalmának szerelmi költészete állít emléket:
XXXV.
A szem, amelyről oly forrón daloltam,
a kar, a kéz, a lába, arca, keble,
melyeknek láttán magam is feledve
az emberek közt elmagányosodtam,
a színarany haj, száz fényes bodorban,
angyal-mosolyt villantó játszi kedve
s mi még földünk menyországgá tehette:
most ott hever mind egy maroknyi porban.
S én mégis élek! Búban és haragban,
mert elhagyott a fény, mit úgy szerettem,
s romlott hajóm vihar tépázza-rázza.
A szerelem dalát így abbahagytam:
az ér kiszáradt bennem és rekedten
csap át kifáradt lantom is sírásba.
(Forrás: Sárközi György (ford.): Francesco Petrarca Daloskönyve. Franklin Kiadó, Budapest, 1943.)
Francesco Petrarca arcképe (Wikimedia Commons)
Ráczkevy Edit
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.