Jókai Mór A fekete vér című regényében az 1831-es magyarországi ún. „nagy kolerajárvány” váratlan és végzetszerű terjedését a következőképpen festi le:
„Először jelent meg Európában. Hogyan jött? Hogyan támadt? Azt nem tudja megmondani senki. Úgy utazott egyik országból a másikba, vidékről vidékre. Ahol egyszer megtöltötte a temetőket, odább ment, nem tért többé vissza. Próbálták gyógyítani, védekezni ellene. Megtiltották megyeszerte a dinnye-, uborka-, gyümölcsevést; a pálinkaivást; a szobák padlójára klórmeszet hintettek, kámfort kötöttek zacskóba, s azt viselték nyakba kötve; füstöltek fenyőmaggal és köménnyel, mosdottak borecetben; ittak citromfű-herbatét. Mind nem használt semmit. Megkísérték elzárni az útját. A vármegyék felültették a nemességet, a városok fegyverbe öltöztették a polgárőrséget, »kordont« húztak a határokon; a hidakat elállták. Mind nem használt semmit. A fekete asszonynak nem kellett se komp, se repülőhíd: egy lépéssel átugrott Tiszán, Dunán, Szamoson.”
Jókai Mór a Bajza utcai dolgozószobájában, Budapesten. Erdélyi Mór, 1892. (Wikimedia Commons)
A fenti idézetben olvasható járvány elleni védekezés otthoni módja – a dinnye-, az uborka-, a gyümölcsevés és a pálinkaivás tilalma – a korabeli járványrendeletekben is szerepelt. A nyomtatásban sokszorosított intézkedésekben a galíciai járványnál bevált gyógymódokat ajánlották a községek elöljáróinak, orvosoknak, seborvosoknak és egyéb, gyógyítással foglalkozó személyek, például borbélyok, bábák, papok számára. Ezek az instrukciók valójában a 16. és 17. századi pestisrendeletek átdolgozásai voltak. A jó tanácsok között szerepelt a meghűléstől és a hiányos ruházattól való tartózkodás, a testi és szellemi megerőltetés kerülése, a kedv „elhomályosodásától” való óvakodás és a mértéktelenség elvetése. Az utóbbiba nagyon sok minden beletartozott, például a rossz ételek evésének és a nyers gyümölcs fogyasztásának tilalma, a zsíros ételek, a sózott halak, a savanyú és szeszes italok mértéktelen fogyasztása, illetve a dorbézolás is. Este pedig az egész testet ecetbe mártott meleg flanelruhával kellett ledörzsölni.
Kolera ellen védekező férfi portréja, aki különféle védőeszközöket visel: a fején gőzölgő edény, az arcán maszk, a két lábfeje bebugyolálva. Maga mögött szekéren húzza eszközeit. Karikatúra, 19. század (U.S. National Library of Medicine, Digital Collections)
Nemcsak a pestis „érdemelte ki” a fekete jelzőt, hanem a kolera is. Jókai Mór fekete asszonyként említi a betegséget. Regényében olvashatunk a kolera népi elnevezéseiről és a járvány terjedésének népies megelőzéséről is.
„Erdélyben hívták »csumának«, a tótságon »kiszelának«, a magyarok »epemirigynek«, az orvosok »cholera morbusnak«, az egész világon »fekete asszonynak«. A falukon szalmával kitömött bábot hordoztak körül, azt elnevezték csumának; nagy énekszóval kivitték a temetőbe, s ott cihertűzön megégették; – másutt meg levetkőzött leánykákat fogtak eke elé, s azokkal körülszántatták a falut – az sem használt semmit.”
A 19. századi kolerajárvány. Robert Seymour, 1831. (Wikimedia Commons)
A kolera terjedése nemcsak az emberekre, hanem a vadon élő állatokra is veszélyt jelentett. Az olvasónak is döbbenetes a következő, szinte apokaliptikus jelenet, amelyet a menekülők szemével láthatunk a számukra ismerős folyóparton:
„Ennek a zátonynak a szélét körül szokták állani a gázlómadarak: gólyák, gémek, kócsagok, akik ott úri kedvteléssel űzik a halászatot (…). Amint a zátonyhoz érve, a fényes holdvilágnál széttekinte a fiú, megdöbbenté az a látvány, ami útjában állt. Máskor a zátony szélét lepték el a gázlók, azok holdvilágnál is szeretnek halászni, most pedig szerteszét feküdtek a földön; némelyik a hátán hevert, s a szárnyaival vergődött, hosszú lábait összehúzva. Mi lelte ezeket? Hát a fekete asszonynak a lehelete. Ahol a kolera megjelenik, ott szarka, csóka, vízimadár mind elpusztul. Még aminek szárnya van, az sem tud előle menekülni. A kolera még magasabban repül! Annak a rémfeje a felhőkig fölér! Még a madarak is megdöglenek, ha a csuma rájuk fúj; varjúk, gémek, mind lepotyognak az égből.”
A regénynek színpadi változata is készült, amelyet 1898-ban és 1899-ben a Debreceni Városi Színház ötfelvonásos drámában mutatott be Csigaházy Etel (asszonynevén: Follinusz Aurélné 1854–1936) és Ódry Árpád (1876–1937) főszereplésével.
Ráczkevy Edit
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.