A járványok világa

Az MNM Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Adattár járványtörténeti blogja

Irodalmi járványok 5. rész
Jókai Mór Szomorú napok című regénye és az 1831-es kolerajárvány

Jókai Mór fiatalkori regénye, a Szomorú napok történeti hátterét az 1831-es kolerajárvány és a parasztfelkelések adják. 1846-ban kezdte írni a művet, de csak 1848-ban jelent meg folytatásokban az első hat fejezet, először a Budapesti Híradóban, majd a Jókai által szerkesztett Életképek című folyóiratban.

A teljes regény 1856-ban Pesten jelent meg két kötetben. Műfaja rémromantikus regény horrormotívumokkal, gyermekgyilkossággal, misztikus hangulattal. Az irodalomtörténészek nem a legsikerültebb fiatalkori regényének tartják, de az író narratívája, a bűn és bűnhődés erkölcsi kérdésének boncolása a Jókai-életmű értékes és különleges alkotásává emelik. A regény végkicsengése pozitív, a szeretet győz a gonoszság fölött egyetemes és keresztényi értelemben egyaránt.

jokai.jpg

Barabás Miklós: Jókai Mór, litográfia, 1854. (Wikimedia Commons)

Az 1831-es kolerajárvány – mint Európában az első – nemcsak járványtörténeti szempontból fontos. Történelmi tény, hogy az 1831-es parasztfelkelések hátterében a kegyetlenkedő, hatalmukkal visszaélő földesurak elleni indulat erősebb volt a parasztok körében, mint a járványtól való félelem. Mindehhez hozzájárultak még a hiányos orvosi és egészségügyi ismeretek, a bizalmatlanság a közegészségügyi rendeletekkel szemben és azok szigorú betartatása miatt. A fertőtlenítésre használt bizmutpor többször okozott halálos mérgezést a szakszerűtlen alkalmazása miatt.

 A falusi emberek könnyen hittek a maguk közül való egyszerű emberek rémhíreinek, annak ellenére, hogy ők maguk is kinevették őket a járvány előtti időkben, és a történeteikre nem sokat adtak. De a kolerajárvány – és általában minden járvány – idején a nép körében valahogy a vad rémhírek mindig termékeny talajra találtak. Ez a jelenség mindig is ismert volt természeti katasztrófák vagy háborúk alkalmával, viszont csak a 20. században nevezték el tömegpszichózisnak.

„–No, komámuram, most már én is azt mondom, hogy végünk van – szólt a bőrharang [a falusi szószátyár, pletykás férfi népies elnevezése, mai megfelelője a „hírharang”] titkolózva a bíróhoz.

– Hát hogyan van végünk? – kérdezé Csicseri Márton, két könyökkel tehenkedve az asztalra.

– Óh, mindenképpen végünk van, végünk, végünk! – jajgatott a bőrharang, s fel s alá szaladgált a kocsmaszobában, és fejét két kezébe fogta. – Vége az egész falunak.

Az ember úgy tett, mintha csak a bírónak akarna felelni, azonban addig tekingetett félelmesen maga körül, míg öt-hat parasztot maga körül csődített, akkor azután jó hangosan súgta oda:

– Megérkezett már a méreg…

– Bolond kend – szólt a bíró visszahökkenve.

– Nem én. Láttam, kóstoltam, hoztam is belőle. Most érkezett meg a doktor; a vármegye küldte egy nagy tele láda méreggel, hogy azt itassa meg velünk. Kezemben volt a láda, én vettem le azt a hintórul. Az isteni gondviselés rendelte, hogy kiejtettem a kezemből, erre kidűlt belőle valami fehér por. Egészen tele volt olyan porral. A doktor megijedt nagyon, és szörnyen szidott a hibámért; láttam: egészen elsárgult. Én csak annyit kérdeztem tőle, hogy talán a birkáknak lesz ez az orvosság. Arra ő kikapta kezemből a ládát, s azt felelte, hogy majd a mi fejünket fájdítja ő meg azzal.

– Igaz ez? – kérdezé egy megrémült paraszt az asztalon keresztül.

– Olyan igaz, mint hogy élek. A doktor mindjárt megparancsolta a házi cselédségnek, hogy a kidűlt port eltakarítsák, hogy valami állat meg ne egye, mert mindjárt elveszne tőle, de én mégis eltettem belőle egy csipetet; itt van a zsebkeszkenőmben.

A bőrharang kibontá a zsebkendőt, s kiönté a fehér port az asztalra.

A parasztok szörnyűködő műértéssel nézték körül az idegen, rémületgerjesztő port, melynek emberölés, népkiirtás rettentő munkáját kelle végbevinni.

Valamelyik hallott valaha olyasmit, hogy a mérget lelketlen állatokon szokás előbb megkísérteni. Egy darabka kenyeret belehengergetett a porba, s az asztal alatt heverő komondort megkínálta vele. A kutya megszagolta, és otthagyta a kenyeret.

– Méreg! méreg! – zúgák elszörnyedve a körülállók."

A járványtól megrémült nép elszabadult indulatait még idegen bujtogatók is szították, így sokszor olyan földesurak is áldozatul estek a kegyetlenkedéseknek, akik korábban sokat segítettek jobbágyaiknak és családjaiknak.

 „Eközben senki sem vette észre, hogy az ivóterem lassanként meggyűlt hallgatag, marcona alakokkal, akik közül egy, figyelmesen hallgatva a beszédre, az asztalról a gyanús port mind a markába seperte. …Csicseri Márton bíró uram a bőrharang sok rimánkodására annyit alábbhagyott a fenyegetéséből, hogy tehát nem vereti őt vasra mint lázítót, s nem küldi a vármegye kezére. »De a kalodában ott fogsz ülni reggelig, komám! Esküdtek! Kísérjék kendtek odáig!«

– De nem ezt az embert! – szólt akkor a tömeg közül egy hang, s a bíró Bodza Tamást látta előlépni a hosszú asztal mellé. – Hát kit? – kérdé tőle.

– Hanem kendet magát! – kiálta Numa Pompilius, igazi római taglejtéssel kísérve szavait.

Bíró uramnak eleinte az ötlött eszébe, hogy a jámbor rektort, ki különben nem szokott szeszes italokkal élni, bizonyosan valaki leitatta édes borral, s elkezdett rajta nevetni.

Azonban megdöbbenve vevé észre, hogy két idegen ember odaugrik mellé a mester intésére, s megragadják a kezeit. Sohasem látta ez arcokat, nem e faluból való emberek.

– Mi dolog ez? Hej! – ordíta reájok; egyiket orron üté vitézül, a másikat hanyatt lökte; azonban erre tízen rohantak reája, elkapták kezeit-lábait, leteperték a földre, megkötözték; egy-két ismerőse védelmezni akarta, azokat félretaszigálták.

Bodza Tamás fenn állt az asztalon, míg a tusa tartott, egy capitoliumi szobor magatartásával, onnan vezényelt diktátori hangon.

– Most én parancsolok.

A megkötözött bíró szidta, fenyegette a lázadókat, míg száját be nem tömték, a bőrharang elbújt a kemence mellé, egyrészt az ütlegektől, másrészt attól félve, hogy ebből még nagy baj kerekedhet, s a jelenlevőknek tanúságot kell vallani…”

A regénybeli orvos a regény nagyon jól sikerült mellékszereplője. Általában Jókai regényeiben a mellékszereplők igazi hús-vér emberek, akik ha pozitív hősök, mint jelen esetben doktor Sarkantyús is, nemcsak bátorságukról, egyenességükről tesznek tanúbizonyságot, hanem szakértelmükről és emberségükről is. Doktor Sarkantyús magasan képzett, kiváló orvos, aki szigorúsága ellenére mindig humánusan gondolkodó, a hivatásában a legveszélyesebb helyzetekben is bátran helytálló férfi.

„Az orvos még megkötözve is hatni látszott a tömegre. Bodza Tamás sietett szavába vágni:

– Azt állítja ön, hogy a nemesek nem mérgezik meg a parasztokat?

– Az is bolond, aki ilyent kérdezni tud.

– Tehát mi az, amitől az emberek országszerte halnak?

– Halnak egy rettenetes ragálytól, mely benne van a levegőben, a földben, az ételben, italban, amit isten adott, a nappali forróságban, az éjszakai hidegben, és megöli az urat úgy, mint a szegényt, személyválogatás nélkül, mely meg fog benneteket is látogatni, ha ma nem, holnap, és kiveszi a dézmát házaitokból, és megtalál benneteket az erdőn, a mezőn, a lakadalmas házban, ha mindjárt minden nemesembert megöltök is e helységben; ezért okosabban cselekesztek, ha eloldjátok a kezeimet, és ki hagyjátok osztani magatok között ezt az áldott ellenszert, amivel isten segítsége mellett kikerülhetitek a bajt.

Bodza Tamás megütközve tapasztalá, hogy a lázadók egy része hajlani kezd a szóra; hirtelen római szobor állásba helyezé magát, s erős hangon kiálta:

– Doktor! Én azt mondom, hogy ön hazudik. Senki ne nyúljon e fehér porokhoz, mert ezekben a halál lakik! Ha azt állítja ön, hogy ez a por nem méreg – vegye be!

Ez ötlet visszhangra talált.

– Úgy van, úgy van; nyelje le, amit hozott, ha nem méreg. Az orvos nem szerette ezt a gonosz ajánlatot, de ezt nem volt szabad észrevetetnie.

– A halál onnan felyülről jő – szólt a mesterhez nyugodtan. – Az orvosság nem enni való dolog, hogy azt egészséges ember felkanalazza. Egyébiránt, hogy meggyőzzelek benneteket állításom igazsága felől, szívesen beveszek a vismuth-porokból.

Bodza Tamás maga ment oda hozzá, egy papírral beletöltött a megkötözött férfi szájába.

A körülállók odatolongtak körüle, és kíváncsian lesték, hogyan fog meghalni tőle.

– Nézzétek, hogy zöldül az arca – szólt a mester gonosz fantáziával ingerelve a nép képzelődését. – Mint merednek ki szemei! Hogyan sápad!

– Az én szemeim nem merednek, mester; hanem a tieid – szólt nyugodtan az orvos. – A te arcod sápad, reszket. Mondom, hogy a halál onnan felyülről jő, és nem az én poraimból.

Bodza Tamás tántorogva kapaszkodék a mellette álló Hanák karjába. Már korán reggel óta érzett valami kábító zsibbadást tagjaiban; néha facsaró görcs ragadta meg belső részeit, s olyankor mindig valami mondhatlan rémület támadt lelkében; de az mégis elmúlt mindig, s nem akart panaszkodni róla.

Most újra meglepte az a névvel nem nevezhető ijedség, melynek hatása alatt a legbátrabb férfi halálsápadt alakká lesz, mint aki azon ellenségét érzi közel, aki ellen nincs védelem.

Az orvos leghamarább észrevette kínzóján a facies hyppocratica borzasztó tüneményét, s midőn azt mondá neki: »Ime, a te arcod halálszínű«, akkor beletaszítá őt a megásott sírba, oly menthetlenül, mintha késsel szúrt volna szívébe. A lázadók borzadva tekintének a mesterre, ki nehány percig támolyogva állt előttük szörnyen elváltozott arccal, merev szemei körül ónszínű karikák, arcai beesve, ajkai elsárgulva, egész tekintetében a hűlt rémület torzképe; azután egyszerre felordítva bukott le a lépcsőről, s azon percben tagjai összezsugorodtak, úgy hengeredett az orvos lábaihoz, kíntól iszonyúan ordítva:

– Irgalom istene, irgalmazz!… Doktor, segíts rajtam, mert meghalok!”

A facies hyppocratica, azaz a hippokratészi arc a haldokló jellegzetes arckifejezése. Először Hippokratész írta le, ezért róla nevezték el a tünetegyüttest. Jókai leírása szinte szó szerint megegyezik az ókori orvos megfigyelésével:

„Ha a beteg arcának megjelenése így írható le: az orr éles és hegyes, a szem elsüllyedt, az arcok beesettek, a fülek hidegek és behúzódtak, a lebenyük torzult, az arcbőr kemény, feszített és száraz, valamint az arc színe sápadt vagy sötét ... és ha [egy meghatározott időn belül] nincs javulás, fel kell ismerni, hogy ez a jel halált jelent.” [Hippocratic writings. Chadwick, J. és Mann, W.N. (ford.). Harmondsworth, (1978)]

Ráczkevy Edit

 

A bejegyzés trackback címe:

https://semmelweismuseum.blog.hu/api/trackback/id/tr9315980284

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A járványok világa

Utolsó kommentek