A 18. század eleji Magyarországon és Erdélyben szinte évente pusztított a pestis. Kevesen tudják, hogy még a Rákóczi szabadságharcnak is gyakorlatilag a járvány vetett véget. A pestisjárványok elleni szervezett védelmet csak a század végére sikerült kiépíteni az ekkor még Magyarországtól független Erdély keleti és déli határain. Hogy miként festett korábban egy efféle járvány, arra szomorú példa a lakosság majd egyharmadát kiirtó 1717–1719-es erdélyi epidémia története, amelyet röviden ismertetek.

1717 júliusában Oláhország felől érkezett a ragály. Az első esetet a határ menti Récsén észlelték. A Gubernium – az erdélyi császári kormányzóság – rendelete alapján azonnal katonai zár alá vették a falut, és a lakosoknak megtiltották lakhelyük elhagyását. A pestis terjedését azonban nem sikerült megakadályozni: mire a rendeletet foganatosították, már mindenki tudott a veszélyről, így elmenekült a környékről, és vitte magával a fertőzést. Még azon a nyáron az egész országban elterjedt a kór.

Menekülés a pestis elől. A Looking-glasse for city and countrey (1630) című angol kötet illusztrációja (Wellcome Digital Collection)

A kormányzat kezdetben az „idegeneket” és az örmény kereskedőket vádolta a ragály terjesztésével, és igyekezett a nép figyelmét gyűlöletkeltéssel lekötni. Minthogy egyebet tenni nem tudott, a Gubernium 1718. június 5-én a császár parancsára elrendelte az általános bűnbánatot és vezeklést. A vesztegzárak felállítása sikertelennek bizonyult, így azok helyett akasztófákat állíttatott – sikerrel – az utak mentén, amelyekre a tilalmakat megszegőket akasztották föl a hatalom aktivitásának ékes bizonyítékaként. A járvány mellett a fejedelemséget aszály is sújtotta, ráadásul az emberek nem kereskedhettek, nem vállalhattak betakarítási munkát más falvakban, így hamarosan rettentő éhínség is tört Erdélyre. A parasztok százával lettek öngyilkosok a szörnyű életkörülmények miatt.

A pestis pusztítását ábrázoló 16. századi fametszet. A ragály elől sem ember, sem állat nem menekülhetett (U.S. National Library of Medicine) 

A Gubernium, mivel a császár a fejleményekkel kapcsolatban elégedetlenségének adott hangot, 1719. június 28-án megismételte hiábavaló pestisrendeleteit, elrendelte a betegek házainak, holmijának elégetését, a fertőzött személyek elzárását, a holtak külön temetőbe való temetését. Halálbüntetés terhe mellett ismét betiltott mindenfajta mozgást, menyegzőt, temetést, összejövetelt, idegenben való munkavállalást, a gyanús személyeket kivégeztette, majd július 25-én országos bűnbánatot rendelt el.

III. Károly, látva a Gubernium tehetetlenségét, ezután már az erdélyi főhadparancsnokságot utasította, hogy vessen véget a járványnak. A hadparancsnokság nem is tétlenkedett: 1719. november 4-én újabb rendeleteket adatott ki a Guberniummal, amelyek a pestis esetleges elmúlta után is még három hónapig vesztegzárat rendeltek el azért, hogy a járvány kiújulását megakadályozzák. 1720. január 21-én a korábbi rendeleteket azzal a kiegészítéssel újították meg, hogy ezentúl még káromkodni is tilos.

Pestisben meghalt személy temetését illusztráló 17. századi metszet (U.S. National Library of Medicine)

1720 telén a pestis végre – nyilván magától – megszűnt, a Gubernium pedig hálaadó istentiszteletet rendelt el. A járvány utáni helyzetet azonban tovább súlyosbította, hogy az emberek a pusztulás, a termelés és a kereskedelem megbénulása miatt képtelenek voltak adót fizetni, könnyítést kértek. Ezen a problémán egészen a következő járványig ment a huzavona.

Dr. Magyar László András