A vitustánc – orvosi nevén chorea Sancti Viti – állítólag Szent Vitus geislingeni kápolnájáról kapta nevét. Ennél a kápolnánál ugyanis, a 12–13. században, minden év májusában összegyűlt a környék fiatalsága, és addig táncolt egyfolytában, amíg össze nem esett. A táncot ekkoriban nem betegségnek, hanem gyógyerejű varázslatnak tekintették, amely egy esztendőre megszabadította a fiatalokat a „nyugtalanságtól”. Manapság vitustáncnak egy sztreptokokkusz baktérium okozta, reumatikus fertőzést nevezünk, amelynek egyik tünete a kényszeres rángatózás.
Táncmániában szenvedők a Molenbeeck felé vezető úton. Ifjabb Pieter Brueghel festménye apja rajzai után, részlet (Wikimedia Commons)
A reumatikus vitustánccal szemben az úgynevezett táncmániának, a choreomaniának nem testi, hanem lelki okai vannak. A táncőrület a késő középkorban rendszeresen kitört az embereken. A németalföldi Utrechtben például, a Rajna hídjánál 1278-ban több mint kétszáz férfi és nő addig táncolt, amíg a híd össze nem omlott alattuk, és mindnyájan a folyóba nem fúltak. 1245-ben Kölnben, 1273-ban Erfurtban, 1278-ban Maastrichtben, 1418-ban pedig a Rajna-vidéken a tánckórjárvány újra és újra megismétlődött.
Táncmánia. Hendrik Hondius metszete id. Pieter Bruegel rajza után (1564) (Wellcome Digital Collection)
E sajátos epidémia virágkorának azonban kétségkívül a 14. század második fele tekinthető. A táncnak ekkoriban sajátságos rituáléja is kialakult: az emberek – nők és férfiak vegyesen – hirtelen és minden ok nélkül felpattantak és táncolni kezdtek. Egymásba kapaszkodva kört alkottak, és addig ropták, amíg a kimerültségtől össze nem estek. Csak az enyhített kínjaikon, ha erősen meghúzták övüket, vagy másképpen elszorították vérkeringésüket. Később egyébként ez a „kötözés” is a rituálé részévé vált. Csak a 18. századra enyészett el ez a furcsa járvány – hogy másfajta őrületeknek adja át a helyét.
Tarantella-tánc Nápolyban. Ismeretlen festő, 19. század körül (Wikimedia Commons)
A táncőrülettel rokon, számos 16–17. századi szemtanú által leírt rítus volt az úgynevezett tarantizmus. Ez a rituálé kizárólag Dél-Itáliában volt ismert. A táncra akkor került sor, ha a közösség egyik, többnyire női tagját az itt honos tarantula-pókfajta véletlenül megmarta. A pókcsípés állítólag súlyos letargiába döntötte az áldozatot. A beteg hölgyeket a korabeli olasz népi gyógyászat hangszeres zenével és tánccal igyekezett kezelni, amelyben nemcsak az áldozat, hanem az egész közösség is részt vett – ennek a táncnak ma is tarantella a neve. (A pókszakértők egyébként tagadják, hogy az európai tarantula csípése bármi bajt okozhatna.)
A tarantella-tánc és a zene mint a tarantula mérgének ellenszere. Részlet Athanasius Kircher Magnes sive de arte magnetica opus tripartitum című könyvéből. (1641) (Wikimedia Commons)
Dr. Magyar László András
Online oktatási segédanyag a 10-11. osztályosok számára
A linkre kattintva irány a Websuli!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.