A dajkaság intézménye végigkíséri az emberi történelmet. A 19. századtól kezdődően már nemcsak az arisztokrata, de a polgári családokban is egyre elterjedtebb és divatosabb magatartás volt, hogy dajkát fogadtak az újszülöttek mellé. A szárazdajka csak felügyelte a gyermeket, a szoptatós dajkák viszont táplálták, azaz szoptatták is őket.
Szoptatós dajkák várakoznak a közvetítő hivatal épülete előtt, Párizs, 1822. (Wellcome Digital Collection)
Az ellenőrizetlen és a szabályozatlan „dajkapiac” nemcsak a dajkák gyermekeit veszélyeztette, akik rendszerint lelencházba vagy falusi dajkaságba kerültek, és nagyon gyakori volt körükben a gyermekkori elhalálozás. A dajkák gyakran sodorták veszélybe a munkaadójuk gyermekét is, mert szoptatás vagy más, a gyermekkel végzett tevékenység alkalmával a gyermekre veszélyes fertőző betegségeket terjeszthettek.
Attól kezdve, hogy a fertőzések átvitelének módozatai egyre világosabban rajzolódtak ki az orvosok előtt, megpróbálták a dajkaság intézményét mederbe terelni, intézményesíteni, törvényekkel szabályozni. Részben a különböző társasági és családi lapokban, előadásokon népszerűsítették, hogy minden anya – így a magasabb osztályokba tartozó asszonyok is – önmaguk szoptassák gyermekeiket. Részben pedig törvényileg is meghatározták azokat a betegségeket, amelyek nem teszik lehetővé egy nő számára, hogy dajkaként keressen munkát magának. Ezek között a betegségek között első helyen szerepeltek a fertőző betegségek, ahogyan fogalmaztak, „beleértve azokat is, melyek a tej vagy vér közvetítésével nemcsak direkt úton mint olyanok vihetők át, hanem a melyek a fiatal szervezetet gyengíteni, betegségekre hajlamossá és ellentállásra gyengévé tenni képesek”.
M. de Sate: Egy nápolyi ruhába öltözött szoptatós dajka csecsemővel a karján (Wellcome Digital Collection)
A 19. század végén, illetve a 20. század elején különösen kiemelten kezelték a korszakra jellemző két fertőző betegséget: a gümőkórt, azaz a tbc-t és a bulyasenyvet, azaz a szifiliszt (lues). Külön intézetek alakultak, amelyek egyebek mellett a dajkákat is vizsgálták a tbc és a lues szempontjából is. Az orvosok felelőssége volt, hogy gátat vessenek a fertőzés terjedésének. Ahogyan a Budapesti Orvosi Újság a szifilisszel kapcsolatban fogalmazott: „egyképpen kell gondoskodnunk arról, hogy se az esetleg lueses dajka az egészséges gyermeket, se a lueses csecsemő az egészséges dajkát meg ne fertőzze”.
Franz Hals: Szoptatós dajka gyermekkel (Wellcome Digital Collection)
Dr. Szabó Katalin
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.