A járványok világa

A patetikus, drámai halál utáni vágyat a középkor végére felváltotta a nyugodt, felkészülten fogadott, közösségi halál utáni sóvárgás, amely az emberi életúttal való számvetést követő, szenvedés nélküli elalvást idealizálta. A szép és jó halál, amelynek ceremóniájáról, rendjéről az Ars moriendik (a „meghalás művészete” címet viselő könyvek) tájékoztatnak, feltételezi a haldokló aktív közreműködését. (A sorozat első része itt érhető el.)

A rokonok, barátok, szomszédok körében nyilvánosan lezajló szertartás szinte liturgikus rendben, drámaiság és túlzott megindulás nélküli egyszerűségben zajlott, s csak a 17–18. században kapott emelkedettebb, drámaibb jelleget.

A halál pillanata az emberi élet végső értelmét, beteljesülését jelentette, a túlvilági megítéltetés a haldokló magatartásától, az emberi lélekben lejátszódó harc eredményétől erősen függött. A haldoklás csak a 19. századra vált intimebbé, s zárult be a meghitt családi kör szférájába, ahol a másik ember elvesztésének félelméből adódó, erőteljesebb érzelmi kitörések kísérték. Ezt a légkört csak a pap, esetleg az orvos jelenléte zavarta meg.

Orvost és betegét ábrázoló metszet. MNM – Semmelweis Orvostörténeti Múzeum 81.41.1. Fotó: Blahák Eszter

A haldoklót nem volt szokás magára hagyni, s a lelkipásztoroknak hívás nélkül is kötelességük volt felkeresni beteg híveiket, hogy azok vallásuktól függően a megfelelő egyházi szertartások keretében vehessenek végső búcsút a földi léttől. A váratlan, hirtelen haláltól való félelem az ember egész életét végigkísérte, s a halálra való mindennapi felkészülés kötelességének tudatával lengte be a hétköznapokat.

Noha a járványok időszakában az állandó és kiszámíthatatlan létveszély a legtöbb embert lelkiismeretvizsgálatra késztette, s a hívők megpróbálták Istenhez imádkozva felkészülten fogadni a halált, a járványban való elmúlás realitása éles ellentmondásban állt a szép halálról alkotott képzetekkel. „De azt mondod: egyéb haláltól nem félek, a’ melly rend szerint való; de a’ Döghalálban való meghalástól irtózom. (1.) Hogy hirtelen öl meg […] (2) Irtózom a’ Döghaláltól, mert barátim és jóakaróim elhagynak, felém nem is jőnek” – írja Soós Ferenc református püspök 1720-ban. 

(Forrás: Soos Ferencz: A’ Dög-halál Isten Harcza az Emberekkel: Mellyben megmutatódik, mint győzedelmeskedik Isten a’ Testen… Kolozsvár, 1720. 50–51.)

Ars moriendi. Fametszet a Questa operetta tracta dell arte del ben morire cioe in gratia di Dio című műből. Venezia, Giovanni Battista il vecchio, 1503 körül (Wellcome Library Digital Collection)

Friedrich Adolf Lampe szörnyülködő felkiáltását pedig ekképp tolmácsolja Hunyadi Szabó Ferenc 1741-ben: „Mert már annál rettenetesebb dolgot gondolhatni-é, mint ollyan ágyban fetrengeni, a’ hol semmi nyúgodalom, semmi könnyebülés, semmi segítség nem találtatik? mikor a’ barátságnak minden kötele a’ Halál félelme által elszaggattatik; mikor mint a’ dögöt, még elevenen tégedet az emberek oda hagynak, a’ hol forróságban ’s szíved gyötrelmében tested megemésztetik, és a’ mellett Lelked esméretiben látod az ISTENnek bosszúálló fegyvere villogását, mellytöl való megmenekedésre nintsen semmi tehetséged.”

(Forrás: Friedrich Adolf Lampe: Gileádbéli balsamom a’ dög-halál ellen, Mellyet A’ felsőbb 1713. Esztendőben, a’ Pestisnek alkalmatosságával, közönséges Haszonra ford. Hunyadi Sz. F. Franekerában, 1741. 116.) 

A betegség fertőző jellegének felismeréséből adódó óvintézkedések, amelyek a járványos kórban szenvedők és haldoklók elkülönítésére irányultak, módosultak az idők folyamán. Míg a 16. századtól kezdődően a hatóságok a fertőzött házak lezárását tartották célravezetőnek, addig a 18. században már inkább a betegek izolálását, a fertőzöttek járványkórházakba szállítását és veszteglő intézetek felállítását szorgalmazták. Ez azon problémák kiküszöbölésére szolgált, amelyek korábban a betegek és egészségesek összezárásából adódtak. Ugyanis a ragálytól való félelem sokszor olyan erősnek bizonyult, hogy a házak még egészséges lakói inkább kijátszották a kapuk előtt álló őröket, s az éj leple alatt megszöktek, egyedül hagyva a betegeket, vagy egyszerűen nem mertek a közelükbe menni, s ápolás nélkül sorsukra hagyták a szerencsétleneket.

Ars moriendi. Fametszet az Ars morie[n]di ex uarijs Scripturaru[m] sententijs collecta… című műből. Leipzig, Conrad Kachelofen, 1495–1498 körül (Harvard University, Houghton Library)

A magára hagyatottságtól és kitaszítottságtól való félelem, a magányos haldoklás lehetősége és realitása rettegéssel töltötte el az embereket, s a ragályos kórban való pusztulás a haldoklás ceremóniájának elsöprésével az egyik legelrettentőbb halálnemmé vált mindenki szemében. Az elhagyatottság nem csupán a családi, baráti kötelékek felbomlását jelentette, hanem sok esetben a haldoklás vallási, egyházi keretének megszűnésével is járt. Noha számtalan olyan lelkiismeretes és önfeláldozó lelkipásztor akadt, aki nyáját akár saját életének feláldozásával sem hagyta cserben, előfordultak olyan esetek, hogy a halálfélelem a klerikusok lelkén is felülkerekedett, akik inkább választották a szégyenteljes megfutást. Így jártak Szombathely lakosai is, akik az 1710–11-es pestis alkalmával plébános nélkül maradtak, és úgy határoztak, hogy „…köll írni a püspök eő Nagyságának, hogy mivel Vargyassy András ezt cselekette és elhagyta plébániáját, más plébánost adjon, semhogy annyi lölkök gyónatlanul meghaljanak.” 

(Idézi: Magyary-Kossa Gyula: Magyar Orvosi Emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből IV. Budapest, Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat, 1940. 81.) 

Horányi Ildikó