Régóta köztudott, hogy bizonyos „ragadós betegségek” megfékezését nemcsak a beteg emberek elkülönítése, hanem a környezetüknek tisztítása, különböző vegyi anyagokkal történő fertőtlenítése is segíti. A 19. században már nemcsak helyi megoldásként, hanem mindenkire vonatkozó közegészségügyi törvényekben is megfogalmazták a dezinfikálás, azaz a fertőtlenítés módját és menetét. Az egyik ilyen törvénytervezet 1875-ben, a közegészségügy rendezése tárgyában született, és külön paragrafusban foglalkozott a fertőtlenítéssel. Az előírás egyik sarokpontja a fertőtlenítés előírása volt. A 19. század végére a karbolsav – ma használatos nevén a fenol – már megkezdte hódító útját. A mész is igen kedvelt és gyakran felhasznált anyag volt. A karbol elterjedése előtt a pokolkőoldatot, azaz az ezüst-nitrátot is felhasználták fertőtlenítési célzattal.
Joseph Lister (1827–1912) angol sebész által kifejlesztett karbolspray, amelyet a műtétek során a baktériumok elpusztítására használtak. (Wellcome Digital Collection)
A 19. században az egyik legtöbbször felbukkanó fertőző betegség a kolera volt. 1891–92-ben hatalmas, európai méretű járvány dühöngött. Megfékezésére a hatóságok részletes utasítást adtak ki, amely pontosan leírta a betegség mibenlétét, terjedésének módját, a megbetegedés idején követendő életmódot, a betegek ápolását, és kiemelt helyet szentelt a védekezésben a fertőtlenítésnek is. Amint az utasítás megjegyzi, a legjobb fertőtlenítőszer is hatástalan lesz, ha nem szakszerűen alkalmazzák, így a fertőtlenítés módjára éppen olyan gondot kell fordítani, mint a fertőtlenítőszerek megválogatására. Fertőtlenítésre a hatóságok a „lúggal, carbolos, kresolos (5%) oldatokkal való” forró lemosást ajánlották.
Utasítás az ázsiai cholera tárgyában, 1892. (Hungaricana)
Amikor az orvosok feliratban fordultak Budapest vezetéséhez egy fertőtlenítő intézet felállítása tárgyában, több más mellett a következő indokkal álltak elő: „A fertőző bántalmak megcsökkentésére irányuló óvintézkedések egyik legfontosabbika a fertőző méreg ártalmatlanná tevése, megsemmisítése: a fertőtlenítés.” Felsorolva a fertőzés terjedésének lehetséges forrásait, a 3. pontban említik meg azokat a tárgyakat – ezek között is kiemelten a textíliákat – amelyek a fertőzést továbbvihetik. Mivel a textíliák nem mindig alkalmasak vegyi fertőtlenítésre, illetve úgy vélték, hogy a spórás kórokozók egy része nem is ölhető meg vegyi anyagokkal, szükség mutatkozott egy olyan fertőtlenítési mód alkalmazására, amely a hő segítségével öli meg a fertőzést kiváltó organizmusokat. Erre Robert Koch (1843–1910) német orvos, mikrobiológus és Gustaw Wolffhügel (1845–1899) német higiénikus kísérletei is kiváló bizonyítékot adtak.
Robert Koch a kolera és a tuberkulózis kórokozóinak felfedezője. Litográfia (U.S. National Library of Medicine)
A hővel, illetve gőzzel történő fertőtlenítés terén a német higiénikusok jártak élen.
Dr. Pertik Ottó (1852–1913) budapesti kórboncnok és bakteriológus, a fővárosi Bakteriológiai Intézet megalapítója, 1887-ben Berlinbe utazott, ahol már ekkor működött egy központi fertőtlenítő, hogy ott a helyszínen is megismerhesse az új eljárási módokat. Az intézményben úgynevezett Schimmel és Merke-féle fertőtlenítő készülékekkel dolgoztak. Pertik megismerkedett egy Bacon-féle hordozható készülékkel is. A magyar orvosok vizsgálódása kiterjedt az intézmény forgalmának elemzésére is, így megállapították, hogy a fertőtlenítést elsősorban a gazdagabb családok tudták igénybe venni, pedig éppen a munkáscsaládoknál lett volna fokozottan indokolt a fertőtlenítés.
Dr. Szabó Katalin
Online oktatási segédanyag a 11. osztályosok számára
A linkre kattintva irány a Websuli!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.