A járványok világa

Daniel Defoe (1660–1731) alig 4–5 éves gyermekként élte át az 1665-ös londoni járványt, amelyről 1722-ben könyvet is írt A londoni pestis címmel. Nemcsak saját élményeire támaszkodott: alapos történeti kutatásokat végzett, például anyakönyveket tanulmányozott. Kutatásait kiegészítette a túlélők elbeszéléseivel és visszaemlékezéseivel, amelyek azután írói fantáziájának köszönhetően formálódtak regénnyé. 

„Pestisház” (a járvány ideje alatt elzárt kórház) Londonban. Fametszet (Wellcome Digital Collection)

Defoe regényében a hitelesség érzését fokozza az egyes szám első személyben írt naplószerű forma, mintha a szerző valódi visszaemlékezéseit osztaná meg az olvasóval. A következő részletben az író egyik emlékét olvashatjuk:

„Emlékszem egy hölgyre – és még most is, ahogy leírom, szinte hallani vélem történetét –, egyetlen gyermeke volt, egy tizenkilenc éves leány. Meglehetősen jómódú asszony volt, s a háznak, ahol lányával élt, nem volt más lakója. Egy alkalommal a fiatal lány anyjával meg a szolgálóval elment valahová (…) De mintegy két órával hazatérésük után a fiatal hölgy rosszullétről panaszkodott, további negyedóra múlva hányni kezdett, és szörnyű fejfájása támadt. Isten irgalmazz! – mondta megrettenve az anyja. Csak nem kapta meg gyermekem a pestist? Mikor pedig a lány fejfájása fokozódott, az anya elhatározta, hogy megmelegítteti az ágyát, lefekteti, és izzasztót készít neki, mert a ragály első jeleire általában ezt a gyógymódot alkalmazták. Mialatt az ágy szellőzött, az anya levetkőztette a leányt, és amikor lefektette, és gyertyafénynél megvizsgálta a testét, combjának belső oldalán azonnal fölfedezte a ragály végzetes jeleit. Nem bírta türtőztetni magát, eldobta a gyertyát, és oly retteneteset sikoltott, hogy az még a legbátrabb férfit is megrémítette volna; de nemcsak ez az egy sikoly hagyta el ajkát, mert a szerencsétlen asszonyt olyan rettegés fogta el, hogy menten elájult, majd magához térve ide-oda kezdett futkározni a házban, és mint az őrült föl-le rohant a lépcsőn, és valóban megháborodott, órákig sikoltozott, kiáltozott meghibbanva vagy legalábbis öntudatát vesztve, és ahogy hallottam, józan esze nem is tért vissza többé. Ami pedig gyermekét illeti, őt attól a pillanattól kezdve halottnak kellett tekinteni, mert a foltokban kiütköző üszkösödés csakhamar egész testét ellepte, és két órán belül végzett vele. De az anya, aki gyermeke halálát már föl sem fogta, még azután is hosszú órákig sikoltozott. Mindez olyan régen történt, hogy egészen biztosan már nem emlékszem rá, de azt hiszem, az asszony sem gyógyult fel többé, két-három héten belül ő is meghalt. Ez rendkívüli eset volt, azért beszéltem róla ilyen hosszasan, mert sok részletét ismerem.”

Kocsi a londoni pestisben elhunytak szállítására. George Cruikshank vagy egyik követőjének akvarell festménye (Wellcome Digital Collection)

Defoe idejében még nem ismerték a pestis kialakulásának és terjedésének láncolatát, miszerint a patkányokban élősködő bolhák tápcsatornájában előforduló baktériumok okozzák a betegséget, amelyet a közvetítő állatok terjesztenek. Ezért többféle elképzelés létezett a betegség és a fertőzés okáról, amelyeket Defoe is megemlít regényében:

„Mindez kétségtelenné teszi számomra, hogy a betegség fertőzés útján terjedt, tehát az orvosok által effluvium-nak nevezett bizonyos kigőzölgések vagy kipárolgások: a beteg lélegzete, verejtéke, sebeinek bűze útján, vagy valami olyan módon, amelyet talán még maguk az orvosok sem ismernek; ezek az effluvium-ok pedig megfertőzhetik mindazokat, akik a betegek közelébe mennek, tüstént megtámadják az egészséges ember létfontosságú szerveit, felforralják vérét, és egész valóját szörnyű mód felkavarják, ahogyan azt tapasztaltuk, és az így újonnan megfertőzöttek hasonlóképpen adják tovább a betegséget. Erre vonatkozóan elmondok majd néhány példát, melyek minden gondolkodó embert meg kell hogy győzzenek; én magam csak csodálkozni tudok azon, hogy most, a járvány elmúltával egyesek az Ég közvetlen csapásáról beszélnek, amely minden közvetítő eszköz nélkül, rendeltetése szerint erre vagy arra a személyre sújtott le, és senki másra; az ilyen beszéd nyilvánvaló tudatlanságból és vakhitből ered, és ezért csupán megvetést érdemel; ugyanígy az a vélemény is, mely szerint a fertőzést pusztán a levegő terjeszti azáltal, hogy számtalan rovart és láthatatlan lényt hordoz, amelyek lélegzés útján, sőt a pórusokon át a levegővel együtt behatolnak a testbe, és ott gyorsan ölő mérgeket vagy mérges petéket és csírákat hoznak létre vagy bocsátanak ki, és ezek a vérbe keveredve megfertőzik a szervezetet; az ilyen vélemény, ahogyan az általános tapasztalat bizonyítja, nem egyéb naiv tudálékosságnál. De erről a megfelelő helyen még lesz mondanivalóm...”

Ellenmérget fogyasztó férfi a londoni pestis ideje alatt. Rézkarc, J. Franklin (1841) (Wellcome Digital Collection)

Ráczkevy Edit