A víz tisztító hatása tagadhatatlan, érthető hát, miért tulajdonítottak e folyadéknak – mint a négy mitologikus őselem egyikének – majd valamennyi ismert hiedelemkörben mágikus erőt. A víz mágikus erejébe vetett hit a kézmosásnak több helyütt betöltött, fontos rituális szerepére is magyarázatul szolgál. Évezredekkel Semmelweis előtt a kéz megtisztítása tehát nem annyira a testi, mint inkább a lelki higiéniát szolgálta.
A zsidó vallás kétféle kézmosástípust ismer: a hétköznapi, étkezés előtti kézmosást héberül rehikának, a rituális, lélektisztító kézmosást ezzel szemben netilat jadaimnak hívják. Az 5–7. századi eredetű Talmud nemcsak a reggeli, illetve a rituális, hanem az étkezés előtti (micva) és utáni (choba) kézmosást is előírta. A láb és a kéz leöblítése, mint azt az evangéliumokból is tudhatjuk, mindig is a vendégnek kijáró tiszteletadás jele volt a Közel-Keleten. Pilátus legendás kézmosása viszont nem rítussal, higiéniával vagy a vendégbarátság intézményével függött össze, hanem jelképes tisztító szertartásként értelmezendő. A kézmosás szokását – amelyet éghajlati okokkal is magyarázhatnánk – a Talmud démonológiai okokkal is megindokolja: Rabbi Huná szerint ugyanis a piszok a démonok lakhelye, és aki piszkos kézzel eszik, könnyen lenyelheti az ártó dibbukot, vagyis démont. A zsidó vallási előírások egyébként haj- és körömvágás, illetve tisztátalan dolgok (halott, vér, havibajos nő, tiltott étel vagy állat stb.) érintése után is kötelezővé teszi a félig rituális, félig azonban a józan paraszti ésszel is megokolható kézmosást.
A zsidó vallással sokban rokon iszlám szintén mind a rituális, mind a hétköznapi kézmosás előírásait ismeri, még a démonológiai magyarázattal sem marad adós. A muszlimok mindmáig kezet, lábat, nyakat, arcot és fület mosnak, mielőtt templomukba, a moséba lépnek. A sivatagi araboknak viszont, ha egyébre nincs lehetőség, a homokkal való mosdást is engedélyezi a vallásuk.
A görög-római kultúrában a kézmosást hasonlóan tisztító erejűnek tartották: a római áldozati szertartásnak éppúgy része volt, mint a görögnek. Noha az étkezés előtti kézmosás szokása csak bizonyos fejlődési fokon jelent meg az indoeurópai népek körében (az Iliászban még senki nem mos kezet evés előtt, míg a későbbi Odüsszeiában már többször is említés esik efféle tisztálkodásról), a rituális mosdásnak itt is nagy hagyományai lehettek. Tudjuk, hogy a Kr. u. 2. században a Mithrász-papok mézzel mostak kezet áldozás előtt, s hogy az eleusziszi misztériumok résztvevőinek a szentélybe lépés előtt, legalább jelképesen, meg kellett mosdaniuk. Ktésziász pedig (Kr. e. 5–4. század) az indiaiakról írja, hogy szokásuk volt a kéz rituális tisztogatása. E hagyományok valamennyi európai nép folklórjában – legalább nyomokban – jelen vannak. Különösen a holtakkal érintkező személyek számára kötelező a kéz vízzel való megtisztítása, de kézmosással a démonok ellen is lehet védekezni a német néphit szerint éppúgy, mint a magyar vagy a román folklórban.
A kézmosás kötelme azonban nemcsak a vallási előírásokban, illetve a folklórban bukkan föl, hanem a korai időktől kezdve az orvosi munkákban is. Sajátos módon azonban ezek a művek eleinte nem az orvos, hanem a beteg számára írták elő a kéz leöblítését: a 12. századi eredetű Regimen Sanitatis című egészségügyi tanácsadó például reggel, ébredés után javallja élénkítőként.
A Regimen Sanitatis címlapja
Az étkezéssel összekapcsolt, higiéniás célú kéz-, illetve eleinte inkább ujjmosás a nyugati világban – valószínűleg a mór civilizáció hatására – csak a 12–13. században terjedt el, előbb a fejedelmi udvarokban, évszázadokkal később pedig a polgárság körében is. Hazánkban – mint Radvánszky Béla művelődéstörténész írja – a 16–17. században már minden jobb módú családnál megtalálható volt a többnyire ónból készült mosdótál, sőt a szappan és a szivacs is, de víz híján olykor kendőt használtak a kéz megtisztítására, mint arra keszkenő (kéz-kenő) szavunk is utal. A török befolyási övezetekben egyébként, hála a keleti fürdőkultúrának, e korban jóval többet fürödtek, tisztálkodtak, mint a fejlett nyugaton.
A kézmosás történetéről, különös tekintettel Pilátus esetére, tudtommal először a magyar Pauschner Bertalan írt disszertációt Lotio manuum – disquisitio historica (A kézmosás – történeti értekezés) címmel, amelyet Wittenbergben 1689-ben védett meg sikerrel. A kéz fertőtlenítésének orvosi jelentőségét (az anti-, illetve aszepszis kérdésével kapcsolatban) azonban csak a 19. század közepén ismerte fel a tudomány, elsősorban Semmelweisnek és Listernek köszönhetően. A fertőzéstől való általános félelem és a rendszeres kézmosás szokása, a bakteriológia és a higiénia fejlődésének eredményeképp pedig csak a 19. század végén terjedt el Európában.
Bemosakodás műtéthez, 1944. augusztus 19. MNM – Semmelweis Orvostörténeti Múzeum 575 XII/2-B. Fotó: Blahák Eszter
Dr. Magyar László András
Online oktatási segédanyag az általános és középiskolások számára
A linkre kattintva irány a Websuli!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.